Telihold pislákolt a fügefa alatt,

megcsúszott a sarkad, úgy vágódtál hanyatt.

Gyorsan hozzád szaladtam,

órákig ott maradtam,

kipirulva.

A pocsolya közepén,

csak mi voltunk, Te meg Én,

súgva-búgva.

A csalfa fügefalevél,

a kettőnk múltjáról mesél.

A fügefa, a fügefalevél,

hallgasd, milyen édesen zenél.

Be is mutatkoztam, bár elég sután,

maszatos ábrával néztél rám furán.

Nyújtottad a kezedet,

bámultam a szemedet,

majd’ belehaltam.

Elvetted az eszemet,

megkértem a kezedet,

bár nem akartam!

Az édes fügefalevél,

vissza soha nem beszél,

a fügefa, a fügefalevél,

többször volt fölöttünk fedél.

…

Egyszer eljön majd a tél,

lehullik a fügefalevél,

más világba repíti a szél,

de szívemben mindig benne él.